Őzlesen
Hajnali öt óra van, már pirkad. Bakancsot húzunk, sapkák a fejre, távcső a nyakba. Egymás után haladunk szép sorban a ház melletti erdei úton, beszélgetni és zajongani tilos, különben semmit sem látunk. A madárcsicsergés betölti a teret. Szárnyaim nőnek, a szabadság érzés bizsereg bennem, szememet meresztgetem, minden apró kis zajra odafigyelek. Ilyenkor már ébren van a Természet összes szereplője, hiszen reggeli idő van, és még csönd, nem zúg gépkocsi, traktor, fűkasza, az Ember még alszik. Az erdei út mező mellett visz, ahová kimerészkedtek az őzek. Nyugodtan legelésznek, de testükön látszik, hogy minden zörejre ugrásra készek. Kicsiny gida áll szorosan mamája mellett, gyönyörű vöröses most a színük, összetartozásuk megkapó. Alig teszünk néhány métert, rókakölyök szalad ki a bokor mögül, bátran megáll az út közepén és kíváncsian tekinget ránk. Egyikünk felfedezi, hogy a bokrok sűrűjében ott ül a róka mama, óvón figyelve kölykét. Elbambulok, ahogy a kis kölyök rókát nézem. Bundája élénk vörösbarna, melle és farka hegye hófehér, arca mókás és érdeklődő. Dargay a Vuk alkotója biztosan találkozott hozzá hasonlóval egy erdei kirándulás alkalmával, mert annyira megfogta huncut játékosságát, tiszta báját. Rókafi hirtelen megfordul - biztos megérezte idegen szagunkat - és elszalad. Halkan lépdelünk tovább, befogjuk cserfes szánkat, ami mondjuk nekem nagyon nehéz, mert minden lépésnél felfedezek valami érdekeset, amit lelkesen kiáltva osztanék meg társaimmal, de most nem lehet. Az ÉLMÉNY megélése, hogy lássuk őket - nem állatkertben, nem filmen, hanem itt a szabadban, természetes környezetükben, ahol harmóniát és békét áraszt jelenlétük - sokkal erősebb bennünk, mint a közlési vágy. Mindenki lemarad, van aki bogarakat fotóz, más távcsővel kémleli a fákon megbújó madarakat, én meg nem hiszek a szememnek és erőteljes kézmozdulatokkal mutogatom a többieknek az elénk táruló látványt. Vaddisznó család vonul el előttünk, szervezett menetben - elől a hatalmas disznó papa, utána hét kismalac, aztán a telt disznó mama. Előttünk mennek nem több, mint hat méterre, kővé meredve állunk és mosolyogva nézzük őket, mert nagyon bájosok. A kicsik halkan röffentenek, rózsaszínesek és csíkosak, szaporán szedik a lábukat, nehogy lemaradjanak. A vadász leshez érünk, egymás után felkúszunk a keskeny létrán, és távcsövekkel kémleljük a tájat, nyugodtan várunk, beszívjuk a hajnali friss levegőt...majdnem meditatív állapotba kerültem, amikor a szemben lévő erdőből méltóságteljes vonulással megjelenik egy szarvas csorda, egyszerűen eláll a lélegzetünk, olyan hatalmas és fenséges állatok. Sokáig követjük őket a szemünkkel. Harkály kopácsol a mellettünk lévő nagyon öreg fán, a távolban szól a kakukk...megéheztünk, hát hazahajt éhes hasunk. Gyönyörű szép élmény volt!
