Békebeli Vasárnap
Családi ebéd a Muskátli Vendéglőben, Badacsonytomajon
Rohanok, telefonálok, üzleti ügyeket intézek. Itt élek a Balatonnál, számomra a nyár nem a pihenésé, hanem a munkáé. Várom a hétvégéket, amikor 2 napra nyaralóvá válhatok magam is és élvezhetem a kikapcsolódást a kertben, a hűs árnyat adó 80 éves diófám alatt, hajnali úszás alkalmával a csendes vízparton, vagy a szomszédos szőlősgazda borospincéjének hűvösében beszélgetve, jó borokat kortyolgatva. Eljött a hétvége, a szombati nap pihenéssel, jóleső lustálkodással telt, amiből jutott másnapra is. Vasárnap délelőtt a faluból birtokunkra felhallatszó harangzúgás a kerti nyugszékemben talált, amint ölembe hullott újságom felett félálomba révedten képzeletem a fölém hajló falevelek susogásának zenéjére ringatózott. A tikkasztó nyári melegben a távoli harangok játéka különös módon régmúltam emlékeibe repített. Nagymamámat láttam falusi házuk udvarán a hatalmas meggyfa alatt, ahogy Nagyapámmal az ebédlőasztal felett szétterítik a damaszt abroszt, ami úgy lebben fel a levegőbe, és villan meg vakítóan a nyári napfényben, akár egy távoli, hófehér vitorla. Aztán a porcelánok, evőeszközök csörömpölése, a vastag üvegpoharak koppanása a diófa ebédlőasztalon, Nagyanyám siető léptei, ahogy igyekszik a gőzölgő, tyúkhúslevestől illatozó leveses tállal, Nagyapám, ahogy büszkén tölti ki málna vörös színű borát, s a család, rokonság -olykor akár tizenöten, húszan is összejöttünk, városból, faluból kicsik nagyok vegyesen- akik körül ülik az asztalt. Egy igazi, gyermekkorombeli (békebeli), falusi VASÁRNAPI EBÉD, így csupa nagybetűvel.
Felugrottam napozószékből és eldöntöttem, márpedig én ma VASÁRNAPI EBÉDET fogok enni, mindenáron! Párom épp a konyhában matatott, tanácstalanul nyitogatta a hűtőszekrény ajtaját, s kérdezősködött mi lesz az ebéd. Megvetően gondoltam a hűtőszekrényben lapuló előzőleg elkészített -amúgy nagyon finom- töltött paprikámra, s szenvedélytől fűtött arccal ellentmondást nem tűrően közöltem: -Ma igazi, békebeli VASÁRNAPI EBÉDET eszünk, irány Tomaj! Erre neki is fülig szaladt a szája örömében.
Badacsonytomajon a Muskátli Vendéglő amióta eszemet tudom van. A Szita család generációkon átívelően vendégül lát, a szó klasszikus, családias és nemes értelmében. Barátságosan fogadtak most is, mint mindenkor, minden alkalmi és törzsvendéget egyaránt. Szita Laci huncut mosollyal a szája szegletében viccelődött kedvesen, míg az étlapot nyújtotta. Újságolta, hogy épp elkészültek a házi -amúgy hatalmas méretű- tepertős pogácsák, s a rétesek. Túrós, meggyes, mákos, káposztás...és mindenféle, ami csak eszünkbe juthat. Na de előbb igyunk! Ajánlott saját pincészetükből egy kellemes rosét. A magam részéről egy házias tyúkhúslevessel indítottam. És nem csalódtam! Igazi házilag gyúrt és készített cérnametélt gazdagította gyöngyöző, aranysárga nedűjét. Igen, olyan, mint amilyentől a hajdankori Nagymamám levese egy életre felejthetetlenné vált. A zöldségek, a csirkehús omlós könnyedsége, akárha Édesanyám, Nagymamám főztje lett volna. Utána -stílusosan- Bakonyi sertésbordát ettem nokedlivel és káposztasalátával. Mondanom sem kell, itt MINDEN házilag készül, és ettől igazán teljes élményt ad. A káposztasaláta, a nokedli, a ropogós, friss kenyérrel tunkolható paprikás szaft élvezete, minden IGAZI! Párom félre tette fegyelmezett diétás elveit és örömmámorban úszva látott neki a hatalmas tál pacalnak, ami frissen, paprikásan fénylőn, gusztusosan gőzölgött a tányérban. Istenien csúszott mellé a Szitaféle rosé. A szomszédos asztalok vendégeire nézve, elkaptam egy-egy pillantást, egy-egy mondat foszlányt, amiben saját örömömet és elégedettségemet hallottam visszaigazolni.
A mellettünk lévő asztalnál épp egy középkorú testes férfiú mesélte barátjának, hogy egyszer hosszú üzleti útból hazafelé tartva holt fáradtan tért be kollégáival ide először egy viszonylag korareggeli órán, amikor még se szakács, se konyha nincsen. Szita Laci készséggel sietett rendelkezésükre. A fáradt vendégek kérték, üssenek nekik össze valamiféle reggelit. Egy hatalmas sonkás omlettben állapodtak meg, ami két tucat tojásból, friss kenyérrel és kávéval pillanatok alatt az asztalukra került. "Én azóta ha erre járok, mindig eszem itt egy ebédet, mert nagyon jó az étel, nagyon kedvesek a kiszolgálók és tényleg mindenben a vendégek kedvében járnak, értik a dolgukat. Ez az igazi házias vendéglátás. Itt olyan, mintha haza mentem volna és a családdal ebédelnék." Ezt magam is így gondoltam. Az elfogyasztott ételtől elbágyadva, elégedetten dőltem hátra, s a többi vendéget figyeltem. Össze-össze néztünk, és egy-egy mosoly -mint csengő borospoharak- összekoccantak. A pincéreket figyeltem, ahogy kedvesen, figyelmesen felszolgáltak, és minden alkalommal ajánlottak valamit a kiválasztott étel mellé, hogy minél teljesebb legyen a fogás.
A csodás ebédet egy hatalmas kapucínerrel és somlói galuskával zártuk. Elgondolkodtam, hogy sehol máshol nem látok ehhez fogható méretű kapucíneres csészét, mint itt a Muskátliban.
A számla mellé egy kedves ajándékot, egy palack saját termelésű badacsonyi fehérbort kaptunk ajándékba útravalóul. A hazafelé vezető úton arra gondoltam, hogy bár régen volt családom, szüleim, nagyszüleim, a nagy meggyfa és a hatalmas nyári ebédek már csak emlékeimben és a megsárgult fotókon léteznek, szívet melengető érzés tudni, ha elfog a nosztalgia és a vágy a békebeli vasárnapi ebéd hangulata iránt, van egy hely a Balatonnál, ahová olyan érzés betérni, mintha haza mennénk, egy igazi, jó vasárnapi ebédre.
